Fülöp, a doktorandusz

Mesélnék egy kicsit Fülöpről is, aki egy kedves barátom, de nem a kőműves gárdából, hanem egy másik univerzumból. Doktorandusz, diplomákkal meg minden. Tudjátok, vannak azok az emberek, akik tulajdonképp zsenik, de az élethez, hááát.... Guci a kőműves diplomájával alázná, ha tudnának egymásról. 

Fülöpnek lenni különös élmény lehet. Ül egész nap a Tanszéken, két gép van előtte, valamit nagyon csinál, szoftvert fejleszt (?) aztán 09:03-kor lemegy kávéért, aztán megint csinálja. Aztán lemegy a nap, de nem veszi észre, hanem úgy kell neki szólni, hogy "Fülöp, sötét van", aztán 10 perc múlva feláll és felkapcsolja a villanyt. 

Fülöpnek mindegy, hogy hány nő nyüzsög körülötte a Tanszéken, pletykázhatnak, poénkodhatnak, füle botját sem mozdítja, mert ő másba szerelmes. És én azt is tudom, hogy mibe, a tudományba, a technológiába, szűkebb értelemben a kisebbik gépébe, amelyik fehér. 

Ha Fülöpöt feladvánnyal tesztelgetnéd, és azt mondanád, hogy egymáshoz van rögzítve három homokóra, az egyik három, a másik négy, a harmadik öt perc alatt pereg le, hogyan mérsz le ezzel a szerkezettel egy percet, azt felelné, hogy "függőlegesen kilőném az egészet 294,3 méterperszekundummal, és mire a kezembe visszaesik, az egy perc. És nem nevetne hozzá, mert komolyan gondolná. 

Egyszer egy konferencia után fényképezkedtünk néhányan (köztünk volt ő is), ekkor azt találtam mondani, hogy "nem jó ez a beállás, mert nem lesz szimmetrikus a kép". Szerintem ekkor lelt bennem barátra. Ettől kezdve aztán volt olyan nap, amikor kettő vagy három mondatot is váltottunk, és volt egyszer egy olyan nap is, amikor nem is kérdeztem semmit, teljesen magától hozzám szólt. 

A következő eset úgy történt, ahogy ide én most leírom.

Bent pakolásztam a szobában, ahol Fülöp is dolgozik, csináltam a dolgomat. A dolgom a szekrény tetején van, ahová fel kell valahogy mászni, ott meg válogatni, pakolgatni a borítékokat, ABC-rendbe, ilyesmik, miközben az egyik kezem minden izmával görcsösen kapaszkodik a szekrény szélébe - tehát ilyen csicskamunka.

Másfél éve csinálom ezt heti négy órában, gyakran kapok feladatot a nagyfőnöktől, Fülöptől, bárkitől, a lényeg, hogy a szekrény tetején legyen, és köze legyen a borítékokhoz. 

Megjött Fülöp.

- Szia.

- Szia.

Negyedóra csend, mindenki végzi a dolgát, válogatom a borítékokat, majd legnagyobb meglepetésemre egyszer csak odafordul hozzám, és ilyet szól a 140-es IQ-jával: 

- Takarítasz? 

Hogy a brácsába jutott eszébe ekkora baromság? :O Érthetetlen. És itt el is vágtam a beszélgetésünk fonalát azzal, hogy "nem". Erre már ő se tudott mit mondani.

Bele is izzadtunk mindketten a beszélgetésbe, kinyitottam hát az ablakot. Az ám, hogy elszaladt az idő, rohannom kellett órára, mindent úgy hagytam, ahogy volt. 

Három óra múlva, mikor visszatértem, látom ám, hogy az ablak még mindig tárva-nyitva, Fülöp a gépek előtt ül - kabátban. 

Te jóságos ég... Összeszorult a szívem, hogy ennyi ésszel hogy lehet valaki ennyire életszerűtlen. 

- Fülööööp, hát miért nem csuktad be az ablakot???

.

.

.

- Azt hittem, direkt van nyitva.  

Várom már a percet, amikor doktorrá avatják. :D